Mindennapjaim őrületei majd' minden nap.

Házi, vegyes, mindenféle

Sátán

2017. október 28. - L.Cz.

Egy volt osztálytársamnál, Gézánál jártam pár hete. Rendszeresen irkálunk egymásnak Facebookon, de személyesen csak ritkán tudunk találkozni.
Új kutyája van, nevet is adott neki: Sátánnak hívják. Kissé meglepő név, nem is értettem, miért így kellett elnevezni. Rá is kérdeztem az okra.
Várj csak fél órát, meglátod! - hangzott a válasz. Ha így, hát így.
Eltelt a fél óra, fél 12 lett, kimentünk az udvarra. Szemben a görög katolikus templom van, kezdődött is a mozgolódás. Véget ért a vasárnapi szentmise, átszellemült Marika nénik és Jóska bácsik léptek ki a templomajtón, eloldozták a bicikliket, beszélgettek. Ebbe az idillbe hasított bele Géza karakteres tenor elbődülése:
"Sátán, ide hozzám!"
Megfagyott a levegő, csak mi ketten röhögtünk felszabadultan. De rögtön megértettem a furcsa névválasztás okát.

Kötött pályán

Indításként következzen egy réges-régi történet. Eddig akárhányszor blogoltam, mindig előkerült és általában mindig az első pár napban. Amolyan hagyomány ez nálam. De attól még örökzöld.
Tehát kötött pálya, kötött gondolkodás. 2003 vagy 2004 ősze volt, középiskolába jártam Miskolcra. Vasárnap este nagy lendülettel és egy még nagyobb vonattal indultam vissza a kollégiumba Szerencsről. Oda is léptem a jegypénztárban ücsörgő, kicsit elcsigázott hölgyhöz:
- Jó estét kívánok! Egy diákjegyet kérek Miskolcig!
- A Tiszaira vagy a Gömörire?
Itt megakadtam egy pillanatra. Tudtam, hogy a jól ismert Tiszai mellett létezik a Gömöri pályaudvar is, de Szerencs felől vasúton nem érhető el. Éppen ezért sosem merült fel a kérdés korábban. De ha már így szóba került, gondoltam, csavarok egyet a sztorin.
- A Gömörire, legyen szíves!
- De oda nem tudok adni, mert nem megy vonat!
- Akkor próbáljuk meg a Tiszaira!
Sikerült. Aki érti, mi szükség volt a kérdésre, ne tartsa magában - nekem így, közel másfél évtized után sem sikerült megfejtenem a rejtélyt. Ám nem ez volt aznap este az egyetlen meglepetés. A Tiszaira szóló jegyemmel sikeresen el is értem a pályaudvart (nem mindig jött ez össze a MÁV-nak), majd mivel hó eleje volt, villamosbérletet kellett váltanom. Csúnya, sárga papírka volt, 550 Ft-ba került és egyforma volt a nyugdíjasoknak, illetve a tanulóknak. Ahogy nézem, azóta 2.900 Ft-ra nőtt az ára - ilyenkor öregnek érzem magamat.
Jaj, elkanyarodtam a témától. Tehát bérletváltás. Le a húgyszagú vonatról, végig a húgyszagú peronon, le a húgyszagú aluljáróba - vannak dolgok, amik sosem változnak. Fel az utolsó lépcsőn balra, ott a kis bódé, benne egy hasonlóan motivált jegypénztáros hölgy, mint Szerencsen. Akkor még azzal is súlyosbították a lelkiállapotát, hogy részletesen megpróbálta felmérni az MVK a különböző bérlettípusok értékesítési mennyiségeit. Ebből alakult ki a probléma.
Odaléptem a bódéhoz és szerintem érhető módon az alábbit válaszoltam a nem túl hívogató "Tásséjk!" felszólításra!
- Jó estét kívánok! Egy diák villamosbérletet kérek szépen!
Letép, pecsétel, dátumbélyegző, számol, kockás papírt keres, kérdez.
- Diáknak vagy nyugdíjasnak lesz?
Meglepődtem. Tudom: a kérdés jogos, mindkét kedvezményes bérlet ugyanolyan, csak más igazolvány száma kerül rá. De úgy gondoltam, ha diákbérletet kérek, eléggé egyértelmű. És bár szokták mondani, hogy idősebbnek nézek ki a koromnál, talán 15-16 évesen még nem tűntem egészen nyugdíjasnak - ma is csak egy jó tízessel szoktak korosabbnak nézni.
- Ön szerint? - kérdeztem vissza.
- Diák? - várt megerősítést a hölgy.
- Írja nyugodtan, belefér.

Kötött pálya, kötött gondolkodás. Volt már?

Ezmiez?

Üdvözöllek itt, kedves olvasó!
Miért kattintottál ide?
Nem, nem számonkérlek. Tényleg érdekel. Mi vonzott erre az oldalra?
A cím?
Házi, vegyes, mindenféle. A mai, gasztroforradalom által két (kettő, a f***t, minden!) oldalról sújtott világban ez egy hatásvadász címnek tűnik. Jóféle, nagymamától átmentett receptek, több száz éves titkos összetevők a kézműves, medvehagymás-mézes chili con carne tökéletessé tételéhez. Vagy épp senki által sem ismert, világ végi (tehát a Nagykörúttól 3 percnél távolabb található) csodás fine dining éttermek, Michelin-csillagot érdemlő kifőzdék, időnként egy-egy helyszíni tudósítás a felsőkukutyini kakastaréj-főző fesztiválról (leánykori nevén: falunap).
Na, ilyenek itt nem lesznek. Ha már követjük azt a vonalat, hogy házi, vegyes mindenféle, akkor lehetne szó rengeteg rozsdás vasról, félbehagyott gépről ("ollyan kíváló sárkaparó lesz ez, meglásd, ha elkészűl, nem kell hajlongani a csizmáig, csak tekered kézzel"), ismeretlen rendeltetésű építményről (ránézésre az Orion űrhajó indítóállása, de nagypapa jobban tudná, mi a szűzmáriára kellett ez a negyven köbméter betont elnyelő monstrum) vagy más különlegességről, amit a nemrég vásárolt vagy örökölt vidéki házam hátsó udvarán fedezek fel.
Na, ilyen lehet, hogy lesz párszor, de tekintve, hogy egy második emeleti másfél szobás lakásból próbálom megváltani a világot, az esélye kicsi. A szüleimnél akadnak ilyen csodák, de azok már nem hatnak meg annyira, hogy ország-világ elé tárjam őket.
Hogy mire utal akkor ez a cím? Az én rengeteg, ömlesztett baromságomra, ami nagyrészt házilag áll elő. Vagy épp a munkahelyen. Vagy ott, ahol meglátom. Kíméletlen módon nyitva tartom a szememet, észreveszem azt, amit más nem és megpróbálom befejezni a félbemaradt gondolatokat. Már ha volt egyáltalán bármi gondolat amögött, amivel találkozom.
Ha nem tántorítottalak el attól, hogy újra ide kattints, akkor jó szórakozást kívánok!